Hatan vagyunk.
Egy kicsi
Kettő biológus
Három iker.
Egy család.
Közel 20 éve élünk és dolgozunk Tiszaalpáron. Még szegedi egyetemi éveink alatt találtunk egymásra, mindketten ökológus-biológusként végeztünk. István természetvédelmi őrként dolgozik a Kiskunsági Nemzeti Parkban, Réka pedig 15 évig volt a tőserdei Kontyvirág Erdei Iskola környezeti nevelője szintén a nemzeti park munkatársaként. Négy gyermekünk van, az ikrek 2001-ben, Andris épp tíz év múlva született meg.
Egy szerencsés véletlen folytán telepedtünk le ezen a gyönyörű környéken, meggyőződésünk, hogy alföldi viszonylatban meghökkentő, „nem várt” szépségei, sokszínűsége sok idelátogatónak szerez emlékezetes órákat.
István: Nekem mindenképp ilyenek voltak az első benyomásaim, amikor 2000-ben először kismotorral bejártam az akkor még zavarbaejtően kesze-kusza, akár nyáron is vendégmarasztalóan sáros ártéri földutakat, láttam virágba borulva a nyárlőrinci tölgyes vackorait és megcsodálhattam a Sós-tavak elképesztően fajgazdag madárvilágát. Azóta is minden évben csak megerősödik bennem az a meggyőződés, hogy akármilyen időjárás, hőmérséklet- és csapadékviszonyok vannak, itt mindig van mit látni, mutatni, megcsodálni.
Már kisgyerek koromban elköteleződtem a madarak irányában. Gyermekkorom helyszínén, az Észak-Vajdasági Szabadka környékének legjobb madarászhelyein edződtem kitűnő, máig kitartó barátok társaságában. A tapasztalatszerzés egyik legfontosabb helyszíne a Ludasi-tavi Nyári Tábor volt, ahol először még tanulóként, majd a 16 éves koromban megszerzett jugoszláv(!!!) gyűrűzővizsga után gyűrűzőként is évente heteket töltöttem. 18 évesen kerültem a Szegedi Tudományegyetem biológus szakára, ahol 1997-ben végeztem, majd 3 éves posztgraduális képzésen vettem részt. Időközben megszereztem a magyar gyűrűzővizsgát, felsőfokon beszélek szerbhorvát és angol, középfokon spanyol nyelven.
Réka: Mezőgyánban élő, paraszti gazdálkodó nagyszüleimnél töltött nyarak kitörölhetetlen nyomokat hagytak gyermeki lelkemben. Tojásokat szedtem össze a tyúkok alól, moslékot kevertem a malacoknak, megitattam a nyulakat, nagyapámmal szénát forgattunk, nagyanyámmal kalácsot sütöttünk. Mikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, vacilláltam, hogy állatorvos vagy inkább biológus lennék-e inkább. Az utóbbi lettem, de harmadéves koromban úgy éreztem, lelkem egy része másra is vágyik, s elkezdtem néprajzot is tanulni. Miután Szegeden elvégeztem az egyetemet, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságnál kezdtem el dolgozni. Néhány évig a szakmához közelebb álló területen, majd az ikrek születése után, a GYES-ről visszatérve a közeli erdei iskolában. Vallom, hogy a teremtett világ megőrzéséért akkor tehetünk a legtöbbet, ha a legfogékonyabb életkorban rányitjuk a gyerekek szemét a természet csodáira, összefüggéseire, értékeire és sebezhetőségére.
A mindennapokban is eszerint élek, és saját gyermekinknek is ezt a szemléletet igyekszem átadni. Emiatt költöztünk falura is, ahol természetközelibb és -kímélőbb életet élhetünk. Értéknek tartom, hogy amit lehet, és amennyire energiánkból telik, magunk állítsuk elő, amit megeszünk, felélünk. Kiskertben zöldséget, gyümölcsöt termesztünk, lekvárt, befőttet, savanyúságot rakunk el télire, kemencében kenyeret sütünk, saját tyúkjaink tojását esszük, amikor tojnak. Ha nem tojnak, mást eszünk. Korábban kecskéket is tartottunk, sajtot, túrót készítettünk a tejből. Hiányzik a nagyanyámtól tanult módon készített gomolya íze, de fájó szívvel lemondtunk a kecsketartásról, mikor a legkisebb, Andris megszületett.
Nem vagyok tiszaalpári, s nem is mondhatom, hogy úgy érzem magam, mintha ide születtem volna. Annyit azonban mondhatok, hogy hálás vagyok, hogy egy falu közösségéhez tartozhatok. Itt nem a kisboltba megyek, hanem Sanyi bácsihoz, a piacon nem egyszerűen a hozzávalókat szerzem be a hétvégi ebédekhez, hanem eszmét- és receptet cserélek, tudom, hogy a templomban ki hol szokott ülni. Izgalmas annak a településnek a történetét olvasni, kutatni, amelynek utcáit járom. Itthon vagyok.